2017. október 3-án a magyarországi dán nagykövetség érdekes és színvonalas programot tartott a Premier Kultcaféban. Az esemény tulajdonképpen a Boldog dánok című kiállítás megnyitója volt, amelyen először a dán nagykövet, Kirsten Geelan és a Boldogságkutató Intézet munkatársa, Michael Birkjær beszélt a címben szereplő állításról. A beszélgetést filmvetítés és koncert is követte.

Arról, hogy boldogok a dánok, nagyon sokat lehet olvasni mostanában. (Például itt) Ugyan az utolsó „világboldogsági felmérésben” csupán csak a második helyen végeztek, az előző években rendre az az eredmény jött ki, hogy Dánia bizony a legboldogabb a földön. Az eredmények nagyon meggyőzőek, a kutatás jól dokumentált, és igényes formában adják közre minden évben, érdemes böngészni az intézet honlapját. A rosszindulatú ember ugyanakkor felvonhatja a szemöldökét, amikor észreveszi, hogy az intézet központja bizony Koppenhágában található, és ők adják ki az egyébként gyönyörű Hygge-könyvet. Úgy tűnik, mintha a dán boldogság Dánia egyik sikeres exportcikke lenne. Baj ez? Egyáltalán nem vagyok benne biztos.

De a hygge és a boldogság népszerű: a kiállításmegnyitóra több, mint 300-an voltak kíváncsiak, én például már be sem fértem a Kultcafé nagytermébe. Szerencsére a nagykövetség élőben közvetítette az előadást. Érdemes belenézni. Egy kedves tanítványom szerint külön élvezeti és hyggefaktort jelent az előadó, Michael Birkjær megjelenése.

Most azonban nem a megnyitóról szeretnék véleményt mondani, hanem a kiállításról, ami egészen október 31-ig megnézhető a Kultcaféban. Plakátkiállításról van szó, de ne az @®© stílusára és méreteire gondoljunk, hanem szinte A3-as méretű, ám igényes kivitelű infografikákra. A mintegy 10, színes, informatív plakátot sajnos elsőre észre sem veszzük, amikor belépünk a kávézóba, nem külön teremben vannak ugyanis kiállítva. Ez kicsi kellemetlenséget jelent a plakátok alatt békésen és óvatlanul kávét iszogató, beszélgető vagy dolgozni/tanulni próbáló vendégek számára. Ha a plakátolvasó túllendül a feszengésén, akkor értékes információt kaphat a boldogság összetevőiről, és hogy miért végezhet Dánia minden évben az élvonalban. Esik szó a társadalom stabilitásáról, az egyének szabadsági fokáról, a bizalomról, az anyagi helyzetről és még sok minden másról. A plakátok megfogalmazása szerény, nem állítja, hogy Dánia megtalálta a bölcsek kövét, de elgondolkodtathatja a nézőt arról, hogy mi, magyarok hogyan is állunk ezekhez a kérdésekhez.

Mégis azt mondom, csak a plakátok miatt nem érdemes elmenni a Premier Kultcaféba. Nem kapunk semmi olyan információt, ami nem hangzott el a kiállításmegnyitón vagy nem olvasható a boldogságriportban. Másvalami miatt mégis érdemes odamenni. Talán nem véletlen, hogy a kiállítás pont ezen a helyen látható: a kávézóban nem csak kávézni és sütizni (meg mozizni) lehet, hanem a társadalmi szolidaritás ritka és szép példáját is látni. Ez a hely ugyanis fogyatékosság-barát – megváltozott munkaképessű, fogyatékkal élő emberek dolgoznak együtt ép társaikkal. Azt gondolom, sokkal jobb helyen végezne Magyarország a boldogságfelmérésben, ha több ilyen helyet hoznának létre: gondolj bele, azzal a tudattal ihatsz itt kávét, hogy tudod, segítettél vele fenntartani egy integrált munkahelyet.

Mit: Boldog dánok – plakátkiállítás

Hol: Premier Kultcafé

Meddig: 2017. október 31. 

2004-ben kezdtem el dánul tanulni Budapesten, az ELTE-n. A skandinavisztika szak akkor 5 évig tartott, ha az embernek volt egy nyelvvizsgája németből vagy angolból, akkor nem is kellett beszélnie dánul, norvégul vagy svédül.

Az első évben szinte csak a választott alapnyelvet tanultuk, én – talán tizedmagammal – a dánt. Magas heti óraszámban tanultuk a nyelvet, volt igazi dán lektorunk is, és egy keveset tanultunk Skandináviáról is. Főleg kultúrát és történelmet. Mondjuk a történelemóránk leginkább különféle vikinghajók lajstrombavételéről szólt, ellentétben a vizsgánkkal, ahol sajnos a következő 1000 év történelméről is számot kellett adni.

Ehhez képest a második évben már minden tantárgyunkat dánul (esetleg norvégul) tanultuk. Mire a tavaszi félévben felszálltam a repülőre Dánia felé, már nagyon intelligensen és magabiztosan tudtam csevegni a Dogma-filmekről, huszadik századi családregényekről, és persze a különböző vikinghajók evezőszámáról.

Ehhez képest azzal szembesültem, amikor leszálltam a vonatról Koppenhágában a Hovedbanegårdon, a főpályaudvaron, és bementem az első pékségbe, mert éhes volt voltam, hogy nem ismerem a zsemle szót. Sőt, pékügyi szókincsem mindössze a kenyér (brød) szóból áll, de azt meg nem bírtam rendesen kiejteni. De az éhség nagy úr, ezért így szóltam:

- Jeg vil gerne have en ... et ... hmm... sss... øøø...ååå...

Vagyis a magabiztos „szeretnék egy” kezdet után eszeveszett krákogásba, szókeresésbe és mutogatásba kezdtem. A különben szimpatikus péklegény kedvesen rámmosolygott, majd tökéletes angolsággal megkérdezte, hogy pontosan mit és mennyit szeretnék.

Szóval nem maradtam éhen. De újabb két évnek kellett eltelnie, mire Koppenhágában dánul válaszoltak, ha dánul kértem valamit. Mert minden dán beszél angolul, de nem minden külföldi beszél dánul.