2004-ben kezdtem el dánul tanulni Budapesten, az ELTE-n. A skandinavisztika szak akkor 5 évig tartott, ha az embernek volt egy nyelvvizsgája németből vagy angolból, akkor nem is kellett beszélnie dánul, norvégul vagy svédül.

Az első évben szinte csak a választott alapnyelvet tanultuk, én – talán tizedmagammal – a dánt. Magas heti óraszámban tanultuk a nyelvet, volt igazi dán lektorunk is, és egy keveset tanultunk Skandináviáról is. Főleg kultúrát és történelmet. Mondjuk a történelemóránk leginkább különféle vikinghajók lajstrombavételéről szólt, ellentétben a vizsgánkkal, ahol sajnos a következő 1000 év történelméről is számot kellett adni.

Ehhez képest a második évben már minden tantárgyunkat dánul (esetleg norvégul) tanultuk. Mire a tavaszi félévben felszálltam a repülőre Dánia felé, már nagyon intelligensen és magabiztosan tudtam csevegni a Dogma-filmekről, huszadik századi családregényekről, és persze a különböző vikinghajók evezőszámáról.

Ehhez képest azzal szembesültem, amikor leszálltam a vonatról Koppenhágában a Hovedbanegårdon, a főpályaudvaron, és bementem az első pékségbe, mert éhes volt voltam, hogy nem ismerem a zsemle szót. Sőt, pékügyi szókincsem mindössze a kenyér (brød) szóból áll, de azt meg nem bírtam rendesen kiejteni. De az éhség nagy úr, ezért így szóltam:

- Jeg vil gerne have en ... et ... hmm... sss... øøø...ååå...

Vagyis a magabiztos „szeretnék egy” kezdet után eszeveszett krákogásba, szókeresésbe és mutogatásba kezdtem. A különben szimpatikus péklegény kedvesen rámmosolygott, majd tökéletes angolsággal megkérdezte, hogy pontosan mit és mennyit szeretnék.

Szóval nem maradtam éhen. De újabb két évnek kellett eltelnie, mire Koppenhágában dánul válaszoltak, ha dánul kértem valamit. Mert minden dán beszél angolul, de nem minden külföldi beszél dánul.